Minden élet számít

This article is the same one found in English on this blog on October1, 2013. The translation into Hungarian was done by my dear friend Agnes Stadler who stood by me through this difficult time and loved me right where I was. My heart is full of gratitude for her love and her friendship.

Minden élet számít
irta: Carla Jordan
Megjelent 2013. október 1-én

„Uram, együtt sírunk azokkal, kik sírnak és vigasztalódni nem akarnak. Könnyeink vegyüljenek a ő könnyeikkel, s mint az igazság folyama, erős sodródással haladjanak tova, hogy a most meglévő világból olyat alakítson, amilyennek lennie kellene. Ámen.” Imádságok Könyve

​Eddigi életemben semmi sem készíthetett volna fel arra a napra hat évvel ezelőtt – a napra, amok or szívembe markolt a semmiheznemhasonlítható fájdalom.

​Az ég szürke volt és sötét, vészjosló, és szitáló esővel pergő. Csak éppen annyira, hogy arcomon a könnyeket összemossa az esőcseppekkel. Azon a napon, tudtam, szülni fogok. Nem ez volt az első szülésem, tudtam mire számíthatok.

Vagy mégsem.

Azon a napon szültem ugyan, de nem állítottak ki születési anyakönyvi kivonatot. Még halotti anyakönyvi kivonatot sem kellett aláírnom. Azon a napon szültem, de a fájdalmat mély csend követte.

​A szülőszobám ajtajára kis, levelezőlap nagyságú kartya volt kitéve. Rajta sötét háttér előtt egy rózsa képe. A rózsa szirmán egyetlen könnycsepp gördült végig. Ez a kártya jelezte, hogy senki se jöjjön be a szobámba. Egyetlen nővért jelöltek ki mellém, aki 12 órán át – vagy ha kellett azon túl is – bejárt a szobába, ágyam körül tett-vett. A kórházakban és szülőotthonokban ilyenkor szokásos nagy sürgés-forgás ezt a szobát elkerülte. Nem néztek be a segédápolók, orvosok, de a takarítónők és az ebédosztók is elkerültek. Mindenütt csak a nagy csend.

​A külső világban sem beszélt senki, és bent, a testem legmélyén is csak a csend honolt. Nem moccant a picinyke kis test, nem lélegzett, nem dobogott piciny szive sem az anyai szív ritmusára.

​Ezen a napon én is egy furcsa, csendes és merev világban kóboroltam, miközben a szívem is merev és élettelen volt.

​Még most, hat évvel később sem múlik bennem a túláramló szomorúság, s nem találok vígaszt.

​Mindegy hogy mit írnak vagy mondanak a „gyász fokozatairól”, a gyász egy folyékony, megfoghatatlan valami, amiről nem lehet konkrétan, meghatározó formában beszélni. Minden nap fel-fel bukkan, van úgy, hogy csak egy szempillantásnyira, vagy elnyújtva csavarja lelkünket, amig a nap le nem nyugszik. Sehol nincs egy útszéli tábla, mutatva a Gyász határáig hátralévő kilométereket.

​Igazából nem is tudom mi a Gyász ellentéte. Elégedettség? Öröm? Boldogság? Belső béke? Mindezeket éreztem már, miközben mélyen gyászoltam – olyan fájdalommal, mely a levegőt is elszívja az ember elől, hogy szinte fuldokolni kelljen egy munkaértekezlet közepén, vagy a zöldségesnél, vagy a másik gyermekem ovis előadásán.

​David halála választóvonalat jelentett életemben – ez volt az a pont, amikor a magabiztosságból a bizonytalanságba léptem át, abban a pillanatban, ahogy meghallottam a nővér szavait, hogy „ Nem találom a szívhangot”, majd szinte azonnal, csontba vágó sóhajként: „Igazán sajnálom…” Emlékszem, hirtelen nem is értettem tisztán, miért mondja az asszitensnő, hogy sajnálja, de ezzel szinte egyszerre, meghallottam 12 éves lányom zokogását is. Minden olyan távolinak tűnt, pedig kicsike kis szobában voltunk, szinte csak egy 1 méteres körön belül egymástól.

​Arra az ultrahang vizsgálatra Lizit is magammal vittem, hogy ő is hallja a pici szívhangját. Milyen klassz ez egy 12 évesnek – már megszületése előtt ismerkedhet az új kistestvérrel.

​Csakhogy nem volt szívhang.

​És ez egyáltalán nem volt klassz.

​A legkevésbé sem.


Eközben egy sor dolgot tudtam meg magamról, amit korábban nem tudtam, vagy nem ismertem fel. Úgy éreztem, mintha egy sötét barlangban haladnék előre, pusztán kezeimmel tapogatózva. Ugyanakkor leginkább szerettem volna felugrani és minnél messzebbre és gyorsabban elfutni. Ekkor értettem meg igazán C. S. Lewis szavait: „Senki sem mondta meg nekem, hogy a gyász mennyire hasonlít a félelemhez.”

Mindenki próbált vígasztalni – néhányan hosszasan mesélték, hogy mennyire megértik fájdalmamat, hiszen ők néhány hónappal korábban veszítették el kedvenc kutyusukat. Bár igazán nem akartam rangsort felállítani, és saját gyászomat másokénál előbbre valónak, vagy fájdalmasabbnak feltűntetni, de ezek a reakciók mindig egyfajta haraggal töltöttek el. Megint mások feszélyezetten közelítettek hozzám, David halálának tényét kerülgetve, mindennapi apró-cseprő dolgokról beszéltek helyette, mint az időjárás vagy a heti sporthírek. Kedvükért felöltöttem a felszínes kedvesség álarcát és egyszerűen kikapcsoltam.

Aztán jöttek az olyan kérdések, hogy „ugye megpróbáljuk” még egyszer, vagy a jóindulatú, de nyomorultúl oda nem illő megjegyzések, hogy „talán így a legjobb”, vagy „egy angyalkával több a menyországban”, és a kedvencem „ A Jóisten csak annyi terhet ad, amenyit elbírsz.”

Egy idő után már senkivel sem akartam beszélni.

Kivonultam az életből, behúzódtam saját kis csigaházamba.

Begubózott életemben a csend egyszerre volt süketítő és megnyugtató.

​Tisztában vagyok vele, hogy David halálát követő hónapokban sokan kritizáltak a hátam mögött. A semmiheznemhasonlítható fájdalom napjainak egyik legbántóbb epizódja egy számomra kedves barátság megszűnte. Mind a mai napig nem tudom, miért szakította meg velem a beszélőviszonyt régi jó barátnőm, de az ilyen megtörténhet, gondolom. Arra gondolok, hogy megsérthettem őt a nagy csenddel, ami akkoriban körülvett. Nem hibáztatom azért, hogy elfordult tőlem, hogy engedte elszürkülni barátságunkat, talán egyszerűen csak nem fogta fel, mi történt.
Annyira nincs is információ a halvaszületésről.

​Mielőtt jómagam átéltem, én sem tudtam róla semmit. Például azt sem tudtam, hogy a halvaszületés is igazi születés. Az anyuka ugyanúgy keresztülmegy a szülés folyamatán – nincs varázslatos kis ajtó, amit kinyitnak és kész, távozik a kis test. Nem, ugyanolyan fájdalommal és erőfeszítéssel jár ez a szülés is.

​A különbség csupán annyi, hogy az élveszületésekkor az anyuka boldogan ölelheti magához szuszogó kis újszülöttjét. Halvaszületésekkor egy tökéletesen megformálódott, de merev, élettelen kis testet tart karjaiban. Nem állítanak ki még születési anyakönyvi kivonatot sem, pedig ez is születés volt.

Hogyan gyászolhatja egy anya a kis életet, amit soha nem ismerhetett meg? Megálmodni megálmodta. Remélni remélte. Fényes jövőjét látta. Kire hasonlít majd a baba, anyára, vagy apára, vagy mindkettőre? Csendes lesz és elgondolkodó, vagy beszédes és örökmozgó?

A veszteséget érzését csak felkorbácsolja a sok megválaszolatlan kérdés.

Egy rákövetkező terhesség, ha megtörténik, eleve megbélyegzetté válik, egyből emlegetik a „ magas rizikófaktort”, „gyakoribb ellenőrzést”, „magzatmozgás tesztet”, és a „28. héten túli heti magzat monitoringot”. Amikor Ev-el terhes lettem, minden nap tudtam, hogy el fog halni a méhemben. Tudtam, hogy a szervezetem valahogy meg fogja őt ölni. És ebben abszolút biztos voltam – semmi kételyem sem volt felőle.

Ez járt a fejemben. Minden. Egyes. Nap.

Tudatosan igyekeztem nem kötődni a bennem növekvő kisbabához. A gyász mindent elborított bennem, és nagyon féltem.

​A terhesség vége felé terhességi toxémia alakult ki nálam, és hamarabb meg kellett indítani a szülést. Még ekkor is ellenálltam a kötődésnek. A magzati szívmonitor volt az egyetlen jóbarátom: ritmusos pulzálással jelezte, amit a szülés folyamán az erőteljes rúgások is igazoltak – végre egy reménysugár, hogy élni fog!

David halála után már tudom, hogy félelmem nem volt alaptalan: minden kétszáz terhességből egy halvaszületéssel végződik. Kétszázból egy, ami azt jelenti, hogy az esküvőn, ballagáson, barmicvón, vagy vasárnap a templomban van legalább egy asszony, aki megtapasztalta a halvaszületést. David elvesztése utan magam is meglepődtem mennyien jöttek oda hozzám, hogy elmondják saját halvaszületéssel kapcsolatos történetüket. Akkor úgy tűnt nekem, hogy ez több mint kétszázból egy, ugyanakkor a csönd vastag köde vonja be a halvaszületés témáját. A fájdalom, mely ennek felemlegetését kíséri óvatosságot és feszélyezettséget vált ki az emberekből. Ezt nagyon is megértem.

​A témáról való beszélgetés nem a legtöbb, amit a halvaszületés fájdalmát metapasztalt szülőért tehetünk. Meghallgatni őket sokkal nagyobb segítség. Húzd közelebb hozzá a fotel vagy széket és érezzétek át együtt a csendet. Figyelj oda fájdalmas szavaira, akármilyen nehéz is a gyász nyers valóját megismerni.

Csak hallgasd meg.

Amikor mások szavait hallgatjuk, még ha ezek a szavak a semmiheznemhasonlítható fájdalom szavai is, szivünk kitágul. Ha a sötétséget átöleljük – legyen ez saját vagy mások fájdalmának sötétsége – kitágul világunk hogy magába foglalja nem csak a boldogságot, a szeretetet és a reményt, hanem a sajnálatot és a szívfájdalmat is.
Csupán azzal, hogy együtt ülünk a csendben.

Együtt sírunk.

Együtt gyászolunk.

Íme néhány dolog amit az elmúlt hat évben tanultam. Bár a seb még mindig élesen fáj, de már tudok beszélni róla. Meg tudom mutatni a bennem lakozó nagy sötétség egy kis szeletkéjét a külvilágnak. Úgy ülök itt a nagy csend közepedte, hogy már értem – a semmiheznemhasonlítható fájdalmat csak az csökkentheti, ha másoknak elmesélhetem mi is történt velem.
Együtt emlékezünk, mert a magunknak elismételt történetek életünket gördítik tova.

Ezért ma emlékezek. Egy rövid, de minden ízében drága kis életre emlékezem. Emlékezek és megosztom, hogy talán más is lássa a remény egy felfénylő sugarát saját sötét kétségbeesésének ködén át.

Ma az anyai szív minden szeretetével emlékezem kisfiamra, David Carl Jordan-ra, ki e földön nem élt ugyan, de azért megszületett.

“Bár a világ tele van szenvedéssel, tele van ugyanakkor annak legyőzésével is.” –Helen Keller

(forditotta: M. Stadler Agnes)

20131006-221625.jpg

Advertisements

About cjpjordan

A poet, a writer, an artist, a thinker, a musician and occasionally a skeptic, when I'm not teaching or traveling, I love to read and write and play the ukelele. I'm loving life with my Little Wonder--his energy and joy for life is contagious. He makes me believe and hope again. I don't want to forget these moments that pass so quickly so I have decided to write them down for posterity and for you to enjoy.
This entry was posted in Fears, On Faith and tagged , , , . Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s